Őshonos szarvasmarháink
A történetekből ismerjük, hogy a szürkemarha volt az az állat, ami őseink szekereit húzta a Kárpát-medencébe érkezéskor, tehát a feledés homályába nyúlik vissza, hogy mióta tartanak velünk. Túrkeve környékéről viszont pontosabb információink vannak a fajtáról, valamint az eltűnéséről.
Az 1850-es években kezdték szabályozni a Berettyót. Ez az időpont egy hatalmas választóvonal volt az itt élő emberek életében, hisz az addigi, folyamatosan kiöntő Berettyó tudta biztosítani a terület vízellátását. Ezek után viszont a gátak közé szorított Berettyó nem volt képes öntözni a legelőket, és a területek nagy része szárazra került. Ezáltal jelentősen csökkent a legelők termékenysége is.
A másik probléma az 1863-as aszály volt, amikor is a legelő állatok sorra pusztultak el. Ez nagy választóvonalnak bizonyult, hisz a állatállományok hullottak (Szürke marha, juhok, lovak), és a gazdák nem a régi fajták töltötték fel a régiek helyét, hanem a nyugatról terjedő új fajtákat részesítették előnyben. Jelenleg elsősorban turisztikai és természetvédelmi célokra tartják, több nemzeti parkunk és civil szervezetünk is génmegőrző tevékenységet végez.
A magyar tarka (mivel jobb tejelő volt) az 1800-as évek végi kitenyésztésétől kezdve mindig jelen volt az állományokban. Az 1970-es évekig kísérleteztek keresztezésekkel, de egy akkori rendelet hatására az állomány létszáma lecsökkent. Jelenleg a tehénállomány 15-20%-át adja ez a fajta.
A hagyományos fajtákról történő átállás hatásai az elmúlt időszakokban kezdenek a felszínre kerülni. A rendszerváltás után az évek múlásával egyre inkább teret hódított a természetvédelem is, és a szakemberek felfigyeltek olyan változásokra a gyepekben, amik előtte nem kerültek felszínre. A régi legelők jó részét feltörték szántóföldnek, ami pedig megmaradt gépi eszközökkel kezelték. Ennek hatására a vegetáció összetétele megváltozott és sok vadon élő állatfaj nem tudta már megtalálni a számítását a területen. Egyre nagyobb teret nyertek a gyomok és egyre kisebb lett a fű tápértéke is.
Pedig a gazdáknak is nagy lehetőséget rejtenek ezek a hagyományos fajták, hisz ezen a területen fejlődtek, éltek sokszor évszázadokon keresztül, sok esetben itt kialakult tájfajtákról van szó.
Kimondottan a magyar föld sajátosságaihoz alakították őseink, így képesek túlélni az itteni időjárásviszonyokat. Ez pedig egyre fontosabb szempont lehet az elkövetkező években-évtizedekben.
A kisgazdáknak fontos szempont lehet az is, hogy mekkora összeget és munkát kell ráfordítani egy-egy egyed fenntartására. Hisz lehet, hogy egy tehén intenzív tartással 30-40%-al több tejet képes adni ugyanakkor, ha a tartási költségek csak a negyedét teszik ki a hagyományos tartással, összességében jobban járhat a gazda is.
A rackajuh (Hortobágyi fehér és fekete, valamint a gymesi racka) is hasonló helyzetbe került a 1863-as aszálykor. Az elpusztult állományokat merinóval töltötték fel, mivel akkoriban nagy jelentősége volt a gyapjúnak. Mára a gyapjú inkább problémaként jelenik meg, ugyanakkor a racka húsa sokkal ízletesebb (bár fejlődése lassabb, mint sok más fajtáé). A racka viszont igénytelenebb, mint a többi, hazánkban előforduló birka, sokkal jobban alkalmazkodott a helyi körülményekhez. Szerencsére a fajta terjedőben van, de azért lenne még mit tenni, hogy elfoglalhassa méltó helyét a hazai állományban. Másik két őshonos fajtánk a cikta és a cigája, aminek egyedszáma sajnos a hazai juhállományban elhanyagolható.
|
