Egy nagyon hisztis pici lányról

Volt egyszer egy kicsi lány, akirôl az egész környék tudta, mennyire szeret hisztizni. Már reggel kezdte, amikor anyukája fel akarta öltöztetni. Visítva tépte le magáról a ruhákat, csapkodott, dobálta magát. Szegény mama próbált kedvesen a lelkére beszélni, cselesen elterelni a figyelmét, de hiába. Ha túl sokáig húzódott az öltözés, a mama is ideges lett, veszekedett, kiabált, erôvel próbálta felöltöztetni a kislányt. A végén persze nem jutott idô a reggelire, de ha jutott is,
a kislány dacból nem evett. A bölcsibe vezetô úton lefeküdt a földre, cipeltette magát, rugdosott. Pedig szeretett a bölcsiben játszani, mindig vidám volt, barátságos, dicsérték a gondozónôk.
Vásárlás közben ordított, minden édesség kellett volna neki, a buszon nem egyszer olyan jelenetet rendezett, hogy szegény mamája nem tudott hova lenni szégyenében. Máskor azért vágta magát földhöz, mert zöld helyett sárga szívószálat kapott. Nem lehetett kiszámítani.
A szomszéd anyukák vonogatták a vállukat:
- Majd kinövi, ez csak a dackorszak.
A vidéki nagymama nevetett:
- Kislányom, te is ilyen hisztis voltál, volt honnan örökölnie.
A budapesti nagymama szerint minden gyerek így puhatolja ki, hol vannak a határok.
- Addig tart a hiszti, amíg engeditek neki - magyarázta a megtört szülôknek.
A buszon is rendszeresen elhangzottak jobbnál jobb vélemények:
- Biztos unatkozik a gyerek, nem foglalkoznak vele eleget.
- Nem kéne talán annyit kényeztetni.
- Ruhástul kellene beállítani a hideg zuhany alá.
- Szegény gyerek, biztos verik otthon.
Vége-hossza nem volt a sok jó tanácsnak. Pedig a szülôk nem kényeztették a kislányt. Sokat játszottak és beszélgettek vele, bizonyos kérdésekben pedig következetesen szigorúak voltak. Hiába. A kislány rengeteget hisztizett.
Aztán egyszer az anyuka megérezte, hogy a legidegesítôbb, a legfárasztóbb, az a bizonyos reggeli hiszti más, mint a többi. Kétségbeesést érzett mögötte. Rájött: nem dacból, bosszantásból tépi le a ruháit a kislány, egyszeruen otthon szeretne maradni a mamájával, csak ezt a kívánságát nem tudja másképp a tudomására hozni. A mamának viszont munkába kellett járnia, az ô keresetére is szükség volt a megélhetéshez. És akkor eszébe jutott egy mese. A kislányról, aki nem akart felöltözni. Egyszeru kis történet volt, de a kislány ámulva hallgatta, és szinte észre sem vette, hogyan került rá a ruha. Anyuka mesélt reggeli közben is, sôt, egész úton bölcsibe menet. A pici lány pedig boldogan lépkedett mellette, nem sivalkodott.
A mama csak mesélt, mesélt. Hisztis gyerekekrôl, akiket kinevetett Hiszti manó, kisfiúkról, akik nem fogadtak szót az anyukájuknak, állatokról, bohócokról, ami csak eszébe jutott. A kislány pedig csöndben figyelt, hallgatott, nevetett. Késôbb ô kérte:
- Mesélj olyan kislányról, aki nem akar bölcsibe menni! Mesélj a báránykáról, aki elszaladt a mamája mellôl!
A reggeli hisztik lassan elmaradoztak. Persze néha még hisztizett a kislány ezért-azért, de már csak annyit, mint egy átlagos, egészséges gyerek. És ezt az anyuka már könnyedén leszerelte. Hol szigorral, hol tudomást sem véve a róla, hol elterelve a kis méregzsák figyelmét. Idôvel elmúlt a dackorszak is, és mire kiscsoportos nagylány lett a kicsi lányból, Hiszti manó már feléjük sem nézett többé.