2009. tavaszán, az óbudai Fő téri könyvtárban gyerekrajz-pályázatot írtak ki. A mese eddig kötetben még nem jelent meg. Címe: Cérnaszál királykisasszonyok. Írta: Berg Judit.

Több mint 120 pályamű érkezett, ezek közül választotta ki a zsűri a legjobbakat. A rajzokra kattintva nagyobb méretben is megtekintheti őket.

A mese Word formátumban is letölthető itt!

 

Cérnaszál királykisasszonyok

 

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király. Volt neki három szépséges leánya. Kedvesek, szófogadók voltak mind a hárman, mégis szomorkodott miattuk a király. Méghozzá azért, mert a három királykisasszony soha nem evett. Hiába készített a királyi szakács mindenféle finomságot, a lányok csak rázták a fejüket:
- Köszönjük, nem kérünk. Nem vagyunk éhesek.
A végén már úgy lefogytak a koplalástól, hogy cérnavékonyak lettek. Az emberek el is nevezték őket Cérnaszál kisasszonyoknak. Ha nem hallotta senki, azt mondta a legnagyobb lány:
- Nem értem az embereket. Olyan unalmas dolog az evés.
- És egyáltalán nem finomak a sültek, meg a saláták - tette hozzá a középső.
- A sütemények és fagylaltok még rosszabbak - legyintett a legkisebb.
Így aztán a három lány evés helyett is a kertben játszott. Hintáztak, labdáztak, virágot szedtek. Egy napon, amíg a király és királyné éppen ebédeltek, a királylányok kisétáltak a mezőre. Egyszer csak beborult az ég, és feltámadt a szél. Hatalmas vihar kerekedett, mert maga a Szélkirály repült arra. Ahogy elsüvített a mező felett, meglátta a három rémült királylányt. Megtetszettek neki, a derekuk köré csavarodott, és felkapta őket. A lányok olyan könnyűek voltak, hogy a Szélkirály szinte nem is érezte őket: mint három pihét, úgy repítette őket haza, Szélországba. Otthon letette őket a palota udvarába, és ráparancsolt a szolgákra:
- Azonnal hívjátok ide a fiaimat!
Mentek a szolgák, hívták a három szélkirályfit. Jöttek is nyomban, nagy sietve. Vihar, a legnagyobb, Forgószél, a középső és Szellő, a legkisebb.
- Na fiaim - szólt a Szélkirály - hoztam nektek menyasszonyt. Nézzétek ezt a három szép királylányt. Válasszátok ki, melyiket veszitek feleségül.
- Ne haragudjon, édesapám - szólt Vihar -, de ezek a lányok olyan vékonyak, hogy szinte nem is látjuk őket.
- Kedves az arcuk - mondta Forgószél -, de ilyen vékony derekat nem tudunk megölelni.
- Nekem tetszik a legkisebb - vallotta be Szellő - de amíg meg nem hízik egy kicsit, én ugyan el nem veszem.
- Akkor hát etessük meg őket. Terítsétek az asztalt - parancsolta a Szélkirály.
De hiába terítettek, hiába tálalták fel Szélország legfinomabb csemegéit, a lányok hozzá sem nyúltak. Megharagudott erre a szélkirály.
- Ha nem esztek most, majd esztek később.
Elrendelte, hogy egy nagy toronyba zárják be a három lányt. Tegyenek a szobájukba egy nagy asztalt válogatott finomságokkal, de addig ki ne eresszék őket, amíg egy morzsa is maradt az asztalon. Úgy is lett. Behordtak a szolgák mindenféle ennivalót, aztán bezárták a vastag tölgyfa ajtót, kívül pedig még egy rácsos ajtót is rácsuktak. Amint magukra maradtak, összetanakodtak a lányok:
- Én azt mondom, ne együnk egy falatot sem - mondta a legnagyobb. - Nem akarok szélkirályfihoz menni feleségül.
- De akkor örökre itt maradunk - sóhajtott a középső.
- Ne féljetek, estére kitalálok valamit - vigasztalta őket a legkisebb.
Amikor leszállt az este, a legkisebb királylány kiabálni kezdett:
- Segítség, segítség, mindjárt megfulladok.
Szaladtak az őrök, hogy lássák mi történt. Mondja nekik sírva a legkisebb királylány:
- Olyan meleg van itt a toronyban, alig kapok levegőt. Ha nem lesz egy kis huzat, tán meg is fulladok.
Összenéztek az őrök, most mit tegyenek. De a királylány már mondta is:
- Hagyjátok nyitva éjszakára a tölgyfa ajtót. Elég lesz, ha a rácsos ajtót lakatoljátok le. Gyengék vagyunk mi, úgysem tudjuk széttörni a rácsot. De legalább lesz itt egy kis huzat.
Megsajnálták az őrök a királylányokat, nyitva hagyták a tölgyfa ajtót, hadd járjon a levegő. Ágyba bújtak a lányok, de legkisebb odasúgta a nővéreinek, hogy el ne aludjanak. Hamarosan hallották, hogy elbóbiskoltak az őrök: zengett a torony a horkolástól.
- Gyertek, testvéreim - súgta a legkisebb királylány. - Most megszökhetünk.
- Ugyan hogy szökhetnénk? Hét lakattal zárták le a rácsos ajtót. - válaszolták a testvérei.
De a kicsi csak nevetett:
- Elfelejtitek, milyen vékonyak vagyunk? Kiférünk a rácsok között.
Azzal kecsesen kilibbent az ajtón. A nővérei utána. Csendben lelopakodtak a lépcsőn, ki a várból. Sötét volt odakint, de a lányok nekivágtak az éjszakának. Minél messzebbre akartak jutni a Szélkirály palotájától. Egész éjjel mentek, azt sem tudták merre. Reggel aztán egy nagy erdőben találták magukat. Leültek pihenni, amikor hirtelen hatalmas zúgást hallottak a hátuk mögött.
- Most vették észre, hogy eltűntünk! - szólt a legnagyobb.
- Biztos utánunk jönnek, hogy megkeressenek - vélte a középső.
- Bújjunk el gyorsan - kiáltotta a kicsi.
Éppen egy nagy sziklafal előtt ültek, becsusszantak hát egy hasadékba. Jókor bújtak el, mert hamarosan süvítő szél zúgott el mellettük. Szélkatonák keresték a szökevényeket. A lányok lapultak a sziklafalban, de bizony lapulhattak egész nap, mert a Szélkirály katonái tűvé tették értük az erdőt. Még a fák odvába is benéztek. Szerencsére a cérnavékony hasadékba nem kukkantottak be. Estére elcsendesedett a szélzúgás. A lányok már éppen elő akartak merészkedni, amikor hangokat hallottak. Meglapultak hát újra. A hangok azonban nem mentek tovább, megálltak a sziklafal előtt. A lányok még kukucskálni sem mertek, de azért jól hallották a beszélgetést. Először kedves fiúhang szólalt meg:
- Én azt mondom, testvéreim, ne menjünk tovább. Táborozzunk le itt éjszakára.
- Igazad van - mondta egy másik kedves fiúhang. - Sötétben úgysem találjuk meg a királylányokat.
- Hozok fát, - szólalt meg egy harmadik hang - rakjunk tüzet, hogy megmelegedjünk. A csontjaim is átfagytak ebben a nagy szélben.
A királylányok hallották, hogy a három fiú tüzet rak a szikla előtt. Aztán vágtak pár mogyoróvesszőt, nyársat faragtak, szalonnát sütöttek. Közben beszélgettek, és királylányoknak megmelegedett a szívük a hangok hallatán.
- Vajon milyen lehetnek az elveszett királylányok? - kérdezte az első hang.
- Remélem, megtaláljuk őket. Édesapjuk kihirdette, hogy az veheti felségül a lányait, aki visszahozza őket. - mondta a második.
- Azt hallottam, nagyon soványak - aggódott a harmadik. - Az emberek Cérnaszál kisasszonyoknak csúfolják őket.
- Biztos vagyok benne, hogy gyönyörűek - nyugtatta meg testvéreit az első fiú. Azzal falatoztak tovább.
Szállt a sült szalonna illata, összekeveredett a friss cipó illatával. A hallgatózó királylányoknak megcsapta orrát a finom illat. Egyszerre kedvük támadt megkóstolni azt, amiből a fiúk olyan jóízűen falatoztak. Nem sokkal később a három fiú jó éjszakát kívánt egymásnak, és hamarosan hallatszott békés szuszogásuk. A királykisasszonyok csak erre vártak. Csendben előmerészkedtek a sziklahasadékból. Ahogy kiléptek a tisztásra, látták, hogy a tűz körül három aranyhajú királyfi alszik. A királylányok nagyot sóhajtottak: de jó lenne, ha ez a három fiú venné őket feleségül.
- Én egészen megéheztem a sok izgalomtól - suttogta a legnagyobb királylány.
- Majd' kilyukad a gyomrom az éhségtől - vallotta be a középső.
A legkisebb nem szólt semmit, de akkorát kordult a gyomra, hogy azt hitték, menten felébrednek rá a királyfik. A fiúk szerencsére mélyen aludtak. A legnagyobb királylány óvatosan kinyitotta az egyik alvó tarisznyáját. Talált benne sült húst, fehér cipót, szalonnát. Beleharapott a húsba, összefutott szájában a nyál. Sosem evett még ilyen jót! Leültek mellé a testvérei, és nagy csöndben enni kezdtek. Amint kiürült az első tarisznya, nyúltak a másodikért. Olyan éhesek voltak, hogy eszükbe sem jutott, hogy senki sem kínálta őket. Hajnalodott, mire elfogyott a másik tarisznyából is az ennivaló.
- Azt mondom, bújjunk vissza a sziklahasadékba. Ott várjuk meg, amíg felébrednek a királyfik! - javasolta a legnagyobb királylány.
A testvérei bólintottak, és csendben odamentek a sziklához. Igen ám, de túl szűk volt a repedés - teli hassal bizony nem fértek be. Hiába próbálkoztak, nem sikerült.
- Akkor rejtőzzünk el a fák között - súgta a középső lány.
De ahogy elindultak, megreccsent a lábuk alatt egy faág, s a reccsenésre talpra szökkent a három királyfi. Álmélkodva látták a három királylányt.
- Hát ti kik vagytok, és hogy kerültök ide? - kérdezte a legnagyobb.
- Mi vagyunk a Cérnaszál királykisasszonyok. A Szélkirály katonái elől szöktünk ide.
- Pont titeket kerestünk! - örvendeztek a királyfik. - Gyertek gyorsan, szálljunk lóhátra, és minél hamarabb menjünk vissza apátok udvarába.
Fel is ültek a lovukra, és minden királyfi maga elé ültetett egy lányt a nyeregbe. Így vágtattak haza a szélnél is sebesebben. Hanem amikor már közel voltak a lányok otthonához, megéheztek a királyfik.
- Álljunk meg reggelizni - szólt a legnagyobb.
Leszálltak a lóról. Letelepedtek a fűbe. Kinyitja tarisznyáját a legnagyobb királyfi - üres. Nyúl a sajátjáért a középső - hát egy morzsa nem sok, annyi sincs benne. Elszégyellte magát a három királylány, és pironkodva vallották be, hogy bizony ők dézsmálták meg éjszaka a fiúk tarisznyáját. Nem haragudtak a királyfiak, sőt, úgy nevettek, hogy még a könnyük is kicsordult.
- Még hogy Cérnaszál kisasszonyok! Inkább nagyevő kisasszonyoknak kéne nevezni titeket!
Aztán jóízűen megreggeliztek a harmadik tarisznyából. De nem soká eszegettek, siettek haza a király udvarába! Örült nagyon a király, amikor meglátta a leányait, de akkor örült csak igazán, amikor látta, milyen jóízűen ebédelnek. Meg is tartották az esküvőt a királyfiakkal még aznap este. Utána három napig tartott a lakodalom. Volt nagy eszem-iszom, hejehuja, dínomdánom. A nagy mulatozás közben elfáradt a három királylány,kisétáltak hát az udvarba friss levegőt szívni. De hirtelen nagy zúgással megérkezett a Szélkirály. Ő is az elszökött királylányokat kereste dúlva-fúlva. Ahogy meglátta a sétáló lányokat, leereszkedett, a derekuk köré tekeredett, hogy visszafújja őket Szélországba. Bizony elcsodálkozott, amikor nem tudta őket fölkapni! Erőlködött, tépte-rángatta őket, de a három királylány többé nem volt pihekönnyű - szép formás leányok lettek. A Szélkirály egy darabig cibálta őket, aztán nagy mérgesen elsüvített. A lányok azóta is boldogan élnek aranyhajú férjeik oldalán.

>> vissza az oldal tetejére

>> vissza a főoldalra